Székely Konyha és Kert

S téged hova teremtettek?
Téged a Jóisten is falura teremtett – állapította meg rólam a múltkorjában a szomszédunk. S hogy miként jutott erre a következtetésre? Végig kellett nézze, hogyan falatozom a füstölőből frissen kivett oldalasból, amelyből egy becsületes szeletet kanyarított nekem. Meg se köszöntem jóformán, meg se kértem, hogy esetleg kisebb falatokra vágja a kissé rágós, még meleg húst, esetleg hozzon egy darabka kenyeret mellé, egyből nekiestem. Ő azért becsülettel felajánlotta a szeletelést, kenyeret is, én azonban tisztelettel s tele szájjal válaszoltam: Nem kell, ez tökéletes. Így lettem falusi.
Ám noha én is úgy érzem, engem a Jóisten falura teremtett, azért mégis városon nevelt fel. S így hiába lakunk már több mint egy éve rurális környezetben, még jócskán kilógok ebből a világból. Például ahogy mindenkinek a faluban, nekem is van kutyám. Fajtája, ahogy mi mondjuk, autentikus kelet-európai falusi kutya – értsd, nagy fekete korcs –, ide illő. Irigylésre méltó házőrző, nálunk senki ismeretlen be nem teszi a kapun a lábát. Hiába mutat azonban kiváló jellemzőket, ahogy a gazdája, ő is városon nevelkedett, igényli a napi sétát. A szomszédok meg nem nagyon értik, miért nem tartom a kutyát a helyén, a kennelben – már itt sem módi láncon tartani az ebeket –, s miért kell napjában kétszer végigparádézni a főutcán. Városi, legyintenek.
Nem ez az egyetlen dolog, amiben kitűnök. Idén vettem részt életemben először disznóvágáson, igaz, olyan jó városiasan: ebédre beestem, egyet jót ettem, jelentkeztem segítségnek, láttam a konyhában dolgokat, amiket talán jobb lett volna nem látni, s azzal ki is mentem, mondván, rábízom a tapasztaltabbakra a belsőségek, véres, kolbász elkészítését, majd kavarom kint az üstben a zsírt. Tüzet rakni már amúgy is tudok. Szintén az elmúlt évben voltam az első almaszüreten. Ám mivel a pálinkafogyasztás terén sem integrálódtunk teljesen az új környezetünkbe, képesek voltunk almalére pazarolni a drága gyümölcsöt. Még csak seprűvel felfegyverkezve merek bemenni a tyúkokhoz, de a lekaszált füvet ügyesen tudom már forgatni a vasvillával. Fejlődök. S úgy érzem, a falu is lassan befogad – a társadalmi integráció mutatója, hogy már vásároltam hitelben a kisboltban.
Egyre többen vágyakoznak falura a városból, emberek, akik hozzám hasonló „szaktudással” s eltorzult jövőképpel vágnak neki az ismeretlennek. Habár gyakran halvány elképzelésük sincs arról, hogyan működik ez az idill, megállíthatatlanul próbálják a valóságban, ha lehet, autentikusan meggyökereztetni vágyaikat. Az e havi lapszámban ezeknek a próbálkozásoknak a különböző szintjeit mutatjuk be. Főszerkesztőnk, Orbán Ferenc jelenti az első szintet (én még csak a tesztverzióban kolbászolok), s megpróbálja továbbfejleszteni első kertjét. Szakácsunk, Szőcs Előd azt mutatja meg, hogyan használjuk fel megfelelő módon a tavasz adta alapanyagokat: csirkéből készít ételt mindenféle zöldekkel – utóbbiak egy része Előd gondozott kertjéből származik. Ez már a haladó szint. A profi szintet a homoródalmási sajtkészítő, Sándor Huba jelenti, aki már-már a tökéletesség szintjére fejlesztette a falusi idillt, farmja van, s kiváló vállalkozást vezet. Önöknek, kedves olvasók, csak annyi a dolguk, hogy lapozgassák a Székely Konyha és Kert lapszámait, s lessenek el pár kulisszatitkot, ha hozzám hasonlóan falura vágyakoznak.