Székely Konyha és Kert

A Szakács családon belül megromlottak a gasztrodiplomáciai viszonyok annak következtében, hogy rendre a negyedik évben sem sikerül konszenzusra jutni a fermentált savanyúságok eltevésének kérdésében. A házaspár békében és tisztességben töltötte éveit egy székelyföldi kisváros panellakásában, a gyerekek felnőttek, kirepültek a családi fészekből, idősebb Szakácsék nyugdíjba vonultak, egyben pedig azzal szembesültek, hogy kezdeni kell valamit a szabadidővel. Figyelmük jelentős részét fordították az egészséges táplálkozásra úgy, hogy közben gasztronómiai hagyományaikat, szüleiktől örökölt tudásukat is ápolták. A férj már a házasság első tíz évében túltette magát azon, hogy neje nem tesz petrezselymet is a tárkonyos pityókalevesbe, mint az ő anyja, az aszszony pedig kifinomult technikákat dolgozott ki azokra az esetekre, amikor férje felzabálja a savanyúságot a főfogás feltálalása előtt. Az egyik ilyen körmönfont praktika az volt, hogy az asszony mindenkinek külön kistálba adagolta ki a savanyúságot, más alkalommal pedig csak magának szedett, a megkezdett uborkásüveget pedig a férje elé tolta. Persze nem sikerült leszoktatnia e számára vérlázító szokásról élete párját, de végső soron az évek során gasztronómiai szempontból egymáshoz csiszolódtak. Aztán jött a pillanat, amikor minden megváltozott. Egy napsütötte őszi délelőttön apa a számítógépet bújta: „Szívem, tudtad, hogy manapság a káposzta ellevezését fermentálásnak hívják? Sőt a muratúra eltevését is.” „S ez megint milyen hóbort?” – válaszolt kérdéssel az asszony. E párbeszéd után a kapcsolatok megromlásában nem volt megállás. Az első évben még csak az volt vitás kérdés, hogy a sós lébe lenyomtatott zöldségeket rejtő edény tetejét milyen mértékben kell légmentesen lezárni, második évben már a fűszerezés is vita tárgya volt, a harmadikban, hogy kerüljön vagy sem dinnye a zöldparadicsom és karfiol mellé, a negyedikben pedig az, hogy vásárolt jódozatlan sóval vagy homoródmenti sólével tegyék el a káposztát és a muraturát. Ezenfelül minden évben hosszú tárgyalások folytak arról, hogy kovásznai vagy szépvízi káposzta kerül-e a hordóba. Az ötödik év kora őszén egyszer csak két műanyag hordócskával állított haza az asszony. „Idén külön teszem a káposztát… s a muraturát es” – köszöntötte illedelmesen férjét, aki aznap, életében először, a hagymásszelet mellé ette az ecetes uborkát, nem zabálta fel előtte. (Az asszony szó nélkül konstatálta, hogy célt ért a kulináris partizánharca, ő maga viszont továbbra sem tett petrezselymet a tárkonyos levesbe, mondván, hogy nem engedhet férje ízsovinizmusának.) Az elkövetkező években igencsak furcsán érezték magukat azok, akik ebédre vagy vacsorára voltak hivatalosak Szakácsékhoz. Kétféle savanyú káposzta, kétféle muratúra. A felszolgálás kötelességéből fakadó hatalmánál fogva az asszony először a férj portékáját tálalta fel, kisvártatva pedig fehér porcelánban a sajátját. „Na, melyik a finomabb?” – kérdezte, választ nem is várva a kérdésre. Ennek ellenére a vendégek minden alkalommal feszélyezve érezték magukat, ilyen helyzetekben csak egy jó válasz van: „Istenem, milyen omlós ez a borjúszelet!” A monda szerint Szakácsék később visszatértek a konszenzuson alapuló fermentációs tevékenységekhez, az oly sokszor különböző álláspontjaikhoz dokumentációt gyűjtöttek, érveltek, feljegyzéseket készítettek, kóstoltak és kóstoltattak. Hát mi ez, ha nem élő étkezési kultúra? És a miénk.