Székely Konyha és Kert

A piszmogás családfája
Akárhonnan vizsgáljuk, Székelyföld kulináris és gasztronómiai fejlődésére alaposan rányomta bélyegét a történelmet átszövő anya-fia kapcsolatok hálója. Személy szerint még emlékszem olyan ismerős családokra, háztartásokra, amelyekben a férfi volt a kenyérkereső, a nő pedig a háztartást látta el. Ez negyven-ötven évvel ezelőtt egészen természetes dolognak számított. Fiatal házastársak esetében a munkából hazatérő férj még hétköznap is terített asztalhoz ülhetett, kés, kanál jobb oldalon, villa bal oldalon, szalvéta, vizespohár, alaptányér, levesestányér… Egyszóval kifogástalanul. Fiatalasszony tálal a férjének, aztán kóstolás… aztán… „Drágám, ez isteni finom így is, de anyám mindig kaporral csinálja!”
Ez a mondat rendszerint vízválasztó volt a házastársi kapcsolatokban. Itt dőlt el, hogy az asszony legény-e a gáton, vagy pedig azonnal átszalad anyós kartárshoz, aki a kulináris tudományok kizárólagos birtoklásának illúziójával, az asztalfőnél ülve lediktálja az igazi receptet a menyének. A kaprosat. Ha pedig a fiatalasszony a sarkára állt, akkor kaprosan csak abban az esetben ették ezt a levest, ha a mama ebédre invitálta őket. Megkezdődött otthon az átnevelőtábor, hétköznap nem volt fehér abrosz és szalvéta, az evőeszközöket csak úgy jobboldalt felsorakozva találta a hazaérkező férj, a kertből a kapor, amit titkos féreg foga rágott el, kiveszett…
Magam is emlékszem gyerekkoromból az első típusú, mindenért zsémbelni képes urakra, akikkel étterembe vagy vendégségbe járni kín volt, felért egy közszeméremsértéssel, akikről meg voltunk győződve, hogy életükben nem ettek egy jót, mert vagy sós, vagy sótlan, vagy hideg, vagy meleg, mi ez az izé a levében, balmenetes a bordáslaska, miért szórnak rá zöld izét stb.
És természetesen ott a második alaptípus, akinél sikeres volt a házi átnevelőtábor – melynek hatása az egytől húsz évig terjedő időszakban bármikor jelentkezhet –, és aki szemmel láthatóan imád enni, keresi az újdonságokat, ha pedig valami kifejezetten kedvére valót talál, kijárja a receptjét, és gondosan vigyáz arra, hogy az asszony le is jegyezze. Ez a két ember rendszerint csak két dologban képes egyetérteni: először is abban, hogy a legjobb fuszulykafőzeléket a sorkatonai szolgálat idején ették a seregben, másodsorban pedig abban, hogy a pacalleves a Kárpátokon túli éttermekben a legfinomabb.
Mindezek ellenére nem is hinnénk, hogy mindkét férfi úi alaptípusnak megvan a maga szerepe az étkezési kultúra alakításában. Az első segít megőrizni a hagyományokat, még akkor is, ha azok a hagyományok nem éppen követendőek, és akkor is, ha a folyamatos zsémbeléssel hősünk önmaga karikatúrájává válik. A második típusnak pedig éppen hogy a gasztronómiai nyitottság, a kísérletezőkedv és a „kóstoljunk meg mindent”-típusú beállítottság meghonosításában van óriási szerepe. Tehát ezt így nagyjából sejtjük, hogy az étkezéshez való viszonyuk alapján melyik kategória hogyan volt képes alakítani gasztronómiai kultúránkat. A probléma a kétezres évek elejétől számítva válik kaotikussá, ekkortájt ugyanis megjelenik egy harmadik típus, amely többnyire a korábban tárgyalt második csoportból rajzott ki és vált önálló kategóriává, nevezetesen az otthon előbb csak ebédet melegíteni, később pedig önálló fogásokat is főzni képes férfi ember archetípusa.
Nem telt el még elég idő ahhoz, hogy behatóbban vizsgálni tudjuk ezt a jelenséget, de azért én befizetnék arra a műsorra, amikor anyós kartárs a kulináris tudományok kizárólagos birtoklásának illúziójával, az asztalfőnél ülve lediktálja az igazi receptet… a vejének. A kaprosat.