Székely Konyha és Kert

Nem tartozom a „régen minden jobb volt” csatakiáltás rendíthetetlen híveinek táborába. Viszont szerencsémnek tartom, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek végén, tizenegynéhány éves gyermekként engem is bevontak rokonaim az aratá fárasztó, egyben felemelő munkáiba. A nyolcvanas évek egyik olyan székelyföldi falujáról beszélünk, amelyet a helybéliek rátartiságának köszönhetően elkerült a kollektivizálás klasszikus és legszörnyűbb formája. A földterületeket kezdetben elvették ugyan, de a kollektív gazdaság tagság híján nem tudta megművelni, így más leosztásban bár, de használatra kis parcellákban visszamérték az embereknek, tulajdonjog nélkül. Ilyen kis parcellákon a lövéteiek egyebek mellett gabonát is termesztettek, és ezerkilencszáznyolcvanvalahányban, egy augusztusi napon, nagybátyám valami furcsa szerkentyűt szerelt fel a fűkaszára. A kasza már ismerős volt, de így, hogy az éle felőli végére egy ágasfából és vászonból szerkesztett, vitorlaszerű tartozékot erősített, teljesen kitérített a hitemből. Mint kiderült, másnap aratásra készültünk, nevezett szerkezet pedig a csapó volt, bár nem vagyok meggyőződve, hogy akkor és ott a lövétei nyelvjárásban így nevezték. A kaszás (és nem sarlós) aratásnak a rávágásos, nem pedig a rendre vágásos módszere terjedt el a homoródmenti faluban. Ennek lényege, hogy a vágás iránya a már lekaszált szélétől a még szárán álló gabona felé történt, a csapó pedig a levágott gabonaszárakat szép sorban és majdhogynem függőlegesen a még álló gabonatábla szélének támasztotta. A kaszával arató ember után jöttek a marokszedők, akik kévényi mennyiségű szálas gabonát rendeztek egy csomóba...