Székely Konyha és Kert

Cukormázas karácsonyt!
Töltött káposztát december huszonnegyedikén?! – csattantam fel a páromra, amikor az ő családjának a karácsonyi menüjét listázta egy teljesen véletlenszerű napon rendkívüli részletességgel, odaadással, s valljuk be, vágyakozással. Hiszen év közben is ránk férne néha egy kis karácsony – stresszes időszakot követően nagy karácsony –, pihenéssel, feltöltődéssel, megegyezéssel a családdal, hogy jó volt együtt, de kicsit most szüneteltessük a sűrű találkozást, s készüléssel a szilveszterre, amihez senkinek nincs kedve, de azért mindenkinek jól telik.
Mit lehet enni december huszonnegyedikén, ha nem töltött káposztát?! – botránkozott meg. – Az ember elmegy templomba, hazamegy, megeszi a töltött káposztát, közben beszélget, ez a karácsony – vázolta fel a tökéletes ünnepet. Bármit, csak ne töltött káposztát – vágtam rá én. Mi hideg előételeket, krumplisalátát, franciasalátát, kukoricasalátát eszünk, majonézbe nyuvasztva – annyi majonézt kell keverni karácsonyfa-állítás előtt, hogy az ember karja az újévig sajogjon –, hozzá sajttál, dióval és sonkával, mellé az előételek regnáló helytartói, azaz kicsi fasírt és rántott szelet. Utóbbi kettőt, noha évtizedek óta uralják az előételestálakat töretlen sikerrel, igazi, odaadó uralkodók, akik soha senkinek nem okoznak csalódást – legyünk őszinték, a falatnyi fasírtkákat tiszta élvezet nassolni, a bécsi szelet pedig a legtutibb comfort food –, azért nem nevezném ki az aperitifek császárainak. Azokat a falatkákat, amelyeket szakácsunk, Előd készített ehhez a lapszámhoz, már inkább, de csak akkor, ha megtűrik maguk mellett a letaszított helytartókat, s ha a trónt nem is, de a karácsonyi ünnepi tálat meg tudják osztani egymás közt. S a program, folytatom a tökéletes ünnep lépéseinek sorozatát, étkezések szerint felbontva: napközben lopkodni kell a készülő fogásokból, délután, mivel már hatszor leszidtak, hogy este nem lesz, mit enni, ha ennyit elcsenünk, kerül terítékre a mogyoró s egyéb ropogtatnivaló, illetve a sütemény. Majd koccintás, este kicsi fasírt böff el, másnap templom, utána húsleves és disznósült, és csak december 26-án töltött káposzta. Ez a természetes rendje az ünnepnek!
Erre az okfejtésre egy furcsálló fejcsóválást kaptam. S édesség, zárjuk le a menüsort, kapom a kérdést. Hát bejgli, zserbó s torta, mondom, ez az alap. Az jó, jön a válasz, édesanyád bejglijét szeretem, hangzik el a legnagyobb dicséret. Tudtad, hogy Jakabék
sült halat esznek? – terelem a szót. De hát a hal csak rántva jó, érkezik a válasz. Jaja, mondom én allergiásként a halra, akkor már inkább töltött káposzta.
Aztán tavaly karácsonykor kiderült, hogy a mi ünnepünk is fogyasztható, de csak akkor, ha kerül a kisfasírtok mellé három-négy, anyósom által készített, a fagyasztó rejtekéből kivájt töltött káposzta. Idén meg majd én kóstolom meg azt a karácsonyt, amely nem sültolaj-, hanem savanyúkáposzta-illatú. Mert igazából a lényeg, hogy jó hangulatban, teli hassal együtt legyünk, nevessünk, beszélgessünk, pihenjünk, s várjuk az Urat! Hogy majonéz mellett cukormázba vonjuk ezt a néhány csodás napot.
Jövőre csak kettesben ünnepelünk, mondogatjuk évek óta. Eddig, lehet, azért nem tettük, mert nem tudnánk, milyen ízű, a cukormázon kívül, a mi karácsonyunk!