A Mi Erdőnk

Az Észak-Amerikában őshonos tölgy-csipkéspoloskát az öreg kontinensen először Olaszországban 2000-ben azonosították. Hazánkba 2013-ra jutott el, és hat év múlva már minden vármegyénkben észlelték a jelenlétét. Nem volt nehéz. A NYÍRERDŐ Zrt. területén is már a nyár elején sárgás-szürkére, ősziesre szívogatta féltve őrzött kocsányos tölgyeseink lombját a kéretlenül érkezett és itt feledkezett vendégeink siserehada. Nemcsak a Nyírségben, hanem a Bereg-Szatmári síkon, a Hajdúháton, a Tisza árterén és a Bihari-síkon is. Természetes ellenségek és zord telek hiányában népességüket semmi sem tudta kordában tartani. A megsárgult és elszáradt levelek nem adtak elég tápanyagot a fáknak, a makkok egyre kisebbek lettek és idejekorán lehullottak. A makktermések évről évre elmaradtak, teljesen elapadtak. Ha nincs makk, hogyan lesz tölgyes a pusztavágásból, hogyan lesz szaporítóanyag a csemetekertekben, vagy hogyan újítjuk fel szálalóvágásainkat? Mi lesz a kijelölt erdőrezervátumokkal? Megannyi kérdés merült fel bennünk az évek során. Amikor június végén rendre láttuk a sárguló leveleket, csak legyintettünk: Na, az idén sem lesz makk! Éveken keresztül így volt ez. S láss csodát! A két hónapos sivatagi aszály ellenére tavaly nem így lett. Ma sem tudjuk az okát. Fürtökben lógtak a rég elfeledett, már nem is remélt, harsogóan fényes makkok. Gyűjtöttük, szedettük. A hullójának is lett gazdája, ropogtatta a vad, szajkó és mókus is hordta a titkos raktárába. A hosszú ősz és enyhe télelő segítségével a pusztavágásokban, csemetekertekben, erdőtelepítésben mázsaszám lett helye a makknak. „Minden föld bevetve”, ahogy a nóta mondja. Az elvégzett munka nyugalmával tanultuk meg ismét: minden elvetett makkban ott van a remény. „Csak” hinni kell!