Porta

A csűr nem vész el, csak átalakul, állapítottam meg minap, amikor egyik ismerősöm azzal állított meg, hogy csűrt szeretne vásárolni, s engem nézett ki, hátha tudok eladót valahol a környéken. Meglepődve hallgattam, mert ilyen felkérést még nem fogalmazott felém senki. Felgyorsult világunkban nagyszüleink gazdasági épülete is próbál megfelelni a kor elvárásainak. A csűrt kezdetben csak a gabona cséplésére, tisztítására és a szálas takarmány tárolására használták. Gyermekkoromban sokszor tartottunk színi előadásokat benne, hétvégeken lakodalmak helyszíne volt. Azt már a nagyszüleimtől tudom, hogy fiatalkorukban táncmulatságok helyszíneként szolgált. Innen ered a csűrdöngölő szavunk is, a székelység egyik legjellegzetesebb ősi népi tánca. Élénk, vidám férfitánc, miközben lábukkal döngölték az agyagot, írják a lexikonok. Ma már ritkán, főleg farsangi bálokon, lakodalmakon és nagyobb táncmulatságokon járják. A csűr volt régen a székely gazda büszkesége, gyakran büszkébb volt rá, mint a házára. A gazdasági épület a rendszerváltás óta egyre inkább új kihívásoknak, rendeltetéseknek kell eleget tegyen. A gazdák mostanában nem a csűr eladásával, hanem inkább ennek átalakításával foglalkoznak. Legyünk őszinték: csűrátalakításból már rengeteg jó példa született, van, ahol kiállítóterem, turisztikai iroda működik benne, sok esetben vendégfogadásra használják. A központi tér társalgóvá, ebédlővé alakult, míg az odrokban édes a pihenés. Az emberi képzelet nem ismer határokat. Az is igaz, hogy nem lehet minden csűrt panzióvá alakítani, de a székely emberről azt tartják, hogy két esze van, és képes olyat kitalálni, ami a gazda megélhetését szolgálja a továbbiakban. A csűr munkahelyteremtő hely, ha jó döntést hozunk. A székely ember identitását kifejező épített örökségünk nemcsak a tulajdonost szolgálja, de megpróbálja ezáltal megmenteni az utánunk jövő generációk számára, hogy az unokáink is lássák.