Ridikül Magazin

Esténként, mielőtt lehúzom a sötétítôt a tetőablakon, újabban hosszan pásztázom az eget. Tizenegy körül már a Hold is pont beleesik a látószögbe, még a fejemet sem kell tekergetni, hogy hova tűnt. Egyenesen a szemembe néz, ha szabad ilyet mondani. Bámuljuk egymást. Én az ő hatalmas, fenséges ridegségét, ő meg engem, bár fogalmam sincs, rajtam mi lehet olyan érdekes pizsamában. Ez persze csak akkor van, ha éppen nem felhős az ég. Ellenkező esetben egy mozdulattal zárom ki a látszólag koromfekete sötétséget, ami meg magába zárja többmilliárdnyi csillag fényét is. S hogy min töprengek olyankor, amikor Őfényessége jól látszik? Mostanában főleg azon, hogy vajon ürügyekben az én életemben mennyit haladunk még előre. Hogyha a Hold nem is, de majd a Mars adhat-e menedéket, új életteret? Hogy kik lesznek az első telepesek, vajon azok-e, akik meg tudják vásárolni az új életet, vagy inkább azok, akiknek tudásából, kreativitásából tényleg új születhet. Ilyenkor az is eszembe jut, vajon én hogyan döntenék, ha mondjuk honfoglaló tudósítóként ott lehetnék az elsők között. Meg az is, hogy mit vinnék magammal. De a legfőképpen az, hogy kit és mit hagynék itt. Itt pedig megállok, nehéz kérdés ez, nehezebb, mint elsőre gondolnám. A hosszas mérlegelésbe jól belesajdul a szívem, és hiába a hívás, az emberiség megmenekülésének lehetősége, hogy mindennek szem- és fültanúja, mi több, krónikása lehetek, ekkora súllyal mégsem tudok megbirkózni. Gyenge kis izéke leszek a másodperc törtrésze alatt, így azonmód elterülök az ágyban, és fejemre húzom a paplant. Aztán másnap kezdem elölről, mert mégiscsak izgat ez a kérdés.