Képmás magazin

Itt az advent, amely nemcsak a várakozás, hanem a látogatások ideje is. Összegyűlünk, gyertyát gyújtunk, együtt sütünk vagy koszorút készítünk, kis előünnepléseket tartunk, mint a gyerekek, akik kilesik a meglepetést karácsony előtt. Meglátogatjuk egymás otthonát vagy vendégül látunk másokat egy-egy estére, talán emlékezve arra is, hogy azon az első karácsonyon voltak, akiket nem fogadtak be.

Amikor először olvastam a decemberi lapszámban megjelenő riportot (Meddig élhet a remény?), amelyben szerzőnk nőként, ismeretlenül olyan emberekhez látogatott el, akiktől a járókelők általában elhúzódnak, hiszen sátrakban, összetákolt bodegákban, hajléktalanotthonban élnek, elgondolkodtam, vajon nekem lett volna-e ehhez bátorságom, bizalmam, kitartásom.

„Mester, hol lakol?” „Gyertek, nézzétek meg!” – János evangéliumának mondatai jártak az eszemben és az, hogy ha az első tanítványok nem nézik meg, hol lakik Jézus a szó konkrét értelmében, talán sosem tudják meg, hol találják meg őt a szó transzcendens értelmében.

Kellemes és biztonságot adó érzés megszervezni a szokott adventi találkozásokat a családdal, a barátokkal, bizonyára közelebb is visz ahhoz, hogy átélhessük a karácsony misztériumát, de ha van bátorságunk a komfortzónánkon túl is körülnézni, látogatásunk vagy vendégszeretetünk körét kicsit kiszélesíteni – akár csak egy tálca süteménnyel, egy meleg teával, egy pluszterítékkel az ünnepi asztalnál vagy egy telefonhívással –, talán egészen új fényben láthatjuk meg a világra születő Megváltót.