Északipart

2025. - 2025.

A tartalomból

Van valami egészen különleges abban, ahogy a Balaton köré gyűlik a múlt és a jelen. Mintha a tó partján nemcsak a napfény csillanna meg a vízen, hanem azok az emlékek is, amelyeket gyerekként gyűjtöttünk: papucsban futás a strandra, a nagypapa csendes reggeli úszásai, a régi nyaralók jellegzetes látványa, mama kissé csípősre sikeredett lecsója, az első hajnali tinédzsercsók a parton, meg az a furcsa időtlenség, amely csak itt érhető tetten.

Valahogy mindig is ide húzott a szívünk. Mert a Balatonnak különleges ritmusa van – lassabb, mint bármi másé. Mi is ide érkeztünk meg újra és újra. Néha a nagyszülők kertjébe, néha a stégre, máskor a borospohár mellé. Nem kellett hozzá különösebb apropó – elég volt a spontán térképre bökés, egy régi barát invitálása, a késő péntek esti keszthelyi gyors.

Gyerekként még nem értettük, csak éreztük, hogy itt más a levegő. A szemesi fák valahogy mindig nagyobbra nőttek, a hangok lágyabbak voltak, és a tó illatát mindig hazavittük magunkkal a pesti bérházak őszi gangjaira.

A Balaton persze nemcsak a nyárról szól (messze nem...), hanem kapcsolatokról – emberekről, ízekről, az örökölt hagyományok finom szövetéről. És ahogy nyúlnak a fák az üdülők kertjeiben, úgy gazdagszunk mi is a személyes történetekkel. Amelyekben a nyugalom nem egy állapot, hanem döntés.

A tóvidék menedék. Csillagkapu (ha már éppen megint egy magyar kóricál az űrben annyi év után...) arra a helyre, ahol egy nyugodtabb világra lelhetünk, ahol a baracklekvárban valódi gyümölcs van, és ahol a lángos néha annyira úszik az olajban, mint sehol másutt... Ahol a barátság és a minőség nem elvont fogalmak, hanem a reggeli teraszon tálalt, enyhén elsózott, szalonnás-hagymás rántotta ízében jelennek meg. Mi pedig újra és újra visszajövünk.

Mert ezek a mi történeteink.

Igazából ezek vagyunk mi.

Bővebben